„Úr Isten mit keresek én itt?” Futott át az agyamon, mikor a mogyoródi pálya bejáratához vezető hosszú kocsisorban rostokoltam. Éppen a forma1 következő futamára, a Magyar Nagydíjra tartok, kedvenc, de leginkább lököttebb unoka húgommal. Nem is tudom, hogy hogyan voltam képes ebbe az egészbe bele egyezni. Az egyik pillanatban még otthon ültem, de a következőben, már az autót vezettem.
„Éppen most kellet nekem is feljönnöm Pestre!” Füstölögtem, ahogy rájöttem, hogy bizony nekünk még itt kell ülnünk ebbe a bádogdobozba még egy ideig. Unoka húgom, Réka, nagyon élvezte az egészet persze. Szerinte ez hozzá tartozik a forma1-hez, de bevallom, számomra ez a megtestesült kínzás. Soha nem szerettem se, a várakozást se a forma egyet. Most sem önszántamból jöttem ki rá. Rékának, ez volt a születésnapi kívánsága, hogy kijöhessen erre a futamra, és mivel senki más nem tudta őt kihozni ma csak én. „Fene azt a jó szívemet!”
Nem is értem, hogy hogyan képes Réka végignézni ezeket a versenyeket. Mást nem hall az ember, csak az autók zúgását, és igazából semmi élvezetes test test elleni küzdelem nincs ebben a sportban.
- Nem Kitti, itt kocsi-kocsi elleni küzdelem van. Amúgy is, miért a kézilabdába mi jó van?
- Igen is az jobb! – keltem azonnal kedvenc sport ágam védelmére. – Ott legalább van miért harcolniuk a csapatoknak.
- Itt is van. A pénz, ami a csapatok markát üti annak fejében ahányadikok lettek az előző évi világ bajnokságban, és komolyan nem értem mit nyavalyogsz! Szexibbnél-szexibb pasikat fogsz látni – zárta le ezzel a témát Réka.
- Nem tudom, melyikre gondolsz, mert azok, akiket láttam nálad a posztereken valahogy nem jönnek be, bár be kell vallanom, hogy az a kék szemű német nem lenne rossz, de valószínű Ő is ugyan olyan beképzelt, mint a világhírű él sportolók többsége.
- Kedves Nővérkém, hatalmas tévedésben élsz!
Már nem volt időm megkérdezni tőle, hogy pontosan mire is gondolt, mert éppen akkor értünk a bejárati kapuhoz, ahol a kedvesnek éppen nem mondható biztonsági őr igazított minket útba a parkoló felé, és nagy puffogások közepette volt olyan „szíves” és elmagyarázta hogyan kell onnan továbbmennünk. Nem is kell mondanom, hogy eme eszményi idegen vezetés után elég necces volt, hogy egyáltalán megtaláljuk a nekünk ki jelölt helyet, de másfél óra múlva sikerült.
- Tíz perc, és kezdődik az időmérő! – harsogta a hangos bemondó.
- Meddig fog tartani? – fordultam a mellettem ülő szöszke felé.
- Ne nyugtalankodj Kitti. Pont elég ideig fogunk még itt ülni, és ami a legjobb, olyan jegyünk van, amivel be tudunk menni a boksz utcába.
- Csodás! – „lelkendeztem”.
Két óra. Ennyit kellett végig szenvednem abba ricsajba a pálya szélén, és volt egy olyan érzésem, hogy még nem nagyon fogunk szabadulni. Réka azonnal elindult egy bizonyos irányba, amerre az emberek kilencven százaléka tartott. Kelekótya szőkeségem nem is nagyon törődött velem, csak ment a tömeg után engem meg ott hagyott. Nem lett volna akkora baj, hogyha ezt egy olyan terepen teszi meg, ahol ki ismerem magam, de ebbe az embertömegbe valahogy nem tudtam eligazodni. Úgy éreztem, jobb, ha olyan irányba indulok el, ahol nincsenek emberek. De ez nem is volt, olyan könnyű, mint gondoltam. Mire sikerült találnom egy olyan zugot, ahol senki nincs észrevettem, hogy eltévedtem. Valahol kint járhattam a pálya közepén, és csak reménykedni tudtam abba, hogy valaki a közeledő sötétség előtt rám talál. Már éppen kezdtem feladni a reményt, mikor motor zúgásra lettem figyelmes. Nem is tévedtem nagyot, egy két kerekű járművel találtam szembe magam, mikor megfordultam. Megmondom őszintén, hogy nem is mertem ránézni arra az emberre, aki a motoron ült, mert valami megmagyarázhatatlan belső érzés meggátolt ebbe. Meglepetésemre az illető nem magyarul, hanem angolul szólított meg.
- Hát te mit keresel erre? – förmedt rám, az idegen. Nagyon felbőszített az, hogy valaki ilyen hangnemben mer beszélni velem, hiszen semmi okot nem adtam rá neki, de mikor felnéztem, hogy „kedvesen” válaszoljak neki, belém forrt a szó…
- Mi az csak nem ellopták a nyelved? – kérdezte ismét, az az ember, akit egyedül ismertem a forma1-ből, és őt is csak Réka plakátjainak köszönhetően. Így van nem mással találtam szemben magam, mint Sebastian Vettel-el, aki megmondom, őszintén a való életbe még jobban elvarázsolt a tekintetével, mint gondoltam.
Már majdnem a földről kellet fölszedni, annyira elfolytam, mikor ismét megszólított ezúttal németül. Mondandója nem sokat változott.
- Tényleg nem tudsz beszélni vagy csak ennyire hülye vagy?
Legszívesebben azonnal felpofoztam volna. Hogy mer ő ahhoz jönni, hogy így beszéljen velem? Semmit nem tettem ellene, még is úgy beszélt velem, mint egy utolsó…
- Képzeld! Tudok beszélni, és értettem amit mondtál, még az angolt is. Nem vagyok hülye. Nem is tudom, mit tettem ellened…
- Jó ne haragudj, csak tudod, az újságírók nagyon felbosszantottak. Hogy hívnak?
- Kitti Kovács. Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam a kezem felé, már teljes nyugalommal. Ugyan is összes haragom elszállt mikor megláttam a mosolyát.
- Én is. Gondolom, tudod, ki vagyok, ha már itt kint vagy ezen a futamon…
- Ne hogy azt hidd! Én nem vagyok nagy rajongója ennek a sport ágnak, csak az unoka húgom, miatta kellet kijönnöm ide.
- Értem. És hol hagytad az unoka húgodat?
- Valószínű most próbálja meg begyűjteni az aláírásokat a „szerelmeitől” –forgattam a szemem. – Én csak egy kis nyugis helyet akartam találni, de eltévedtem és az az érzésem, hogy egyedül nem fogok innen kitalálni. Meg tudnád nekem mutatni a helyes irányt? – néztem hatalmas boci szemekkel az arcára.
- Persze. – nézett rám ismét mosolyogva. „Olyan édes, mikor mosolyog ” -olvadoztam tovább. – De van egy jobb ötletem. Gyere! Ülj fel a motoromra és kiviszlek a pályáról.
Először hezitáltam, mivel nagyon félek a gyorsaságtól. Mindig az a lassú de magabiztos vezető voltam, és nem is szerettem gyors autókba ülni, de a motoroktól egyenesen irtóztam. Az ifjú világ bajnok megláthatta hezitálásomat.
- Gyere! Nem kell félned, tudok vezetni. –kacsintott rám, én pedig ismételten azzal az erővel vezérelve elfogadtam a felém nyújtott kezet. Seb azonnal felhúzott maga mögé a motorra. – Tudod, be kell vallanom, én sem szeretem a motorokat, inkább autós vagyok, de itt kint a pályán, muszáj ezzel közlekednem.
- Most mondjam, azt hogy megnyugtattál? –kérdeztem némi iróniával és félelemmel a hangomban. – Hova megyünk? - kérdeztem vagy öt percnyi vad száguldozás után. Legalább is nekem az volt, de nem mertem szóvá tenni, mivel nem akartam, hogy puhánynak nézzen.
- Csak a Red Bull -hoz.
- Minek? Azt mondtad, visszaviszel a kapukhoz.
- Nem én azt mondtam, ki viszlek a pályáról. Amúgy ne aggódj onnan nincs messze a kijárat. Tudod az újságírók miatt sokkal biztonságosabb, ha erre megyünk. Te sem szeretnéd szerintem holnap az újságokban látni az arcodat. – nem válaszoltam, csak még jobba kapaszkodtam, de az az igazság, hogy egyet kellet értenem vele. Nem hiányzott nekem itt egy botrány, az egyetem mellé.
Nemsoká meg is érkeztünk a csapat pályán lévő fő hadiszállásához, de engem itt ért a következő meglepetés. Sebastian nem állt meg a bejáratnál hanem behajtott a motorral, az autója mellet és leparkolt.
- Gyere! Bemutatlak pár embernek… - ÉS válaszra sem várva húzott maga után.
- De igazán nem kéne! – Próbáltam lefékezni.
- Na! Légyszíííí! – nézett rám azzal az ellenállhatatlan kék szemeivel. „Hát lehet neki ellenállni?” – Ennyit igazán megtehetnél nekem, ha már visszahoztalak…
- Jó, jó! – Adtam be a derekam könyörgésének. Látszott rajta hogy nagyon megörül neki, csak tudnám miért?
Először egy szőke hajú, kék szemű férfi jött felénk, oldalán egy szintén szőke nővel, aki így közelebbről nagyon mérgesnek látszott.
- Sebastian Vettel! Ezt most miért kellet? – tajtékzott a nő – a Sajtó így is rád van szálva…
- Neked is szia Britta! – mosolygott teljes nyugalommal a Brittának nevezett szőkeség szemébe. – Engedd meg, hogy bemutassam neked Kitti Kovács-ot. Kitti Ő itt Britta Roeske , a sajtóson, és a két lábon járó lelki ismeretem. – Erre a mondatra a szőke férfival egyszerre nevettük el egy mást, bár Britta nagyon nem örült neki.
- Hello! – csak ennyi tellett tőlem, mivel még mindig nevettem.
- Szia! Ne haragudj, hogy így kellet bemutatkoznom, de nagyon mérges vagyok erre az emerre itt melletted – bökött Seb felé. – Ott hagyta a sajtó tájékoztatót, ahol ezt a motort kellet volna bemutatnia. – Füstölgött tovább és a motorhoz lépett. Úgy tanulmányozta, mintha valami hibát keresne rajta.
- Khm… Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Tommi Pärmäkoski. Valahogy sejtettem, hogy ez a dilinyós nem fogja végig bírni ezt a bemutatót, de mikor Britta mérgesen rohant felém én is csak nevetni tudtam. Amúgy hol találkoztatok? – Kérdezte tőlem, és mivel Sebastian körülbelül fél perce magamra hagyott, mert Britta kötelező interjúra hívta, egyedül kellet válaszolnom a kérdéseire.
- Csak most. Kint voltam a pályán, eltévedtem és ő szedett össze. Amúgy most hogy így mondod, nekem mennem is kéne. Meg tudnád nekem mutatni hogyan jutok el a parkoló felé?
- Nem várod meg Sebastiant?
- Nem, ne haragudj, de tényleg mennem kell…. – Vagy is nem kell, de jobb lesz így. Már így is túl sokat éreztem iránta, és teljesen biztos vagyok abba, hogy Ő semmit nem érez irántam. „ Jesszusom Kovács! Hová kalandoznak a gondolataid? „ Tommi is megérezhette, hogy nem voltam őszinte hozzá, mert az arcáról kétkedést olvastam le, de nem firtatta.
- Persze meg mutatom. – fogta meg a kezem és húzott a kifelé a boxból. Tíz perc múlva már a kocsim mellet álltam, mobilomban egy Finn számával, aki megígértette velem, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, mivel nagyon meg kedvelt. Őszintén szólva én is őt, de bevallom nekem más után sajgott a szívem…
- Merre jártál? – kérdezte Réka, miután én is bevágódtam a mellé a vezető ülésre.
- Csak eltévedtem, de amint látod élek. Na sikerült autó grammot szerezned azoktól a „szexistenektől”?
- Igen, szinte mindtől, akitől akartam, csak Sebastian Vetteltől nem. Tudod ő az aki közvetlen az ágyam felett van kirakva….- kezdett bele mondandójába az a lökött unoka testvérem, de az az igazság, hogy semmire nem tudtam odafigyelni. Minden gondolatomat Sebastian kötötte le.
Az utunk hazafelé sokkal zökkenőmentesebben zajlott, mint az ide utunk, aminek én nagyon is örültem. Ha még egyszer meg kellet, volna hallgatnom azt, hogy, „ Jaj! Tommi (ige itt Pärmäkoskira gondolok, mert hogy ez a nő személy teljesen belezúgott) milyen aranyos.” Akkor biztos ki dobom a kocsiból.
Házunkhoz érve gyorsan leparkoltam majd beszaladtam, ahol szüleim már hatalmas mosollyal, és egy levéllel a kezükben fogadtak. Tudtam mi ez a levél, de féltem a tartalmától.
Vagy tíz percig néztem, mikor Réka megelégelte a várás, és kikapta a kezemből.
- Hé!
- Nyugi Kitti! – szólt rám, majd elkezdte olvasni. Miután végzett semmitmondó fa pofával rám nézett. Ekkor már az én gyomrom teljesen görcsbe volt szorulva. Ezen a levélen múlott a jövőm.
- Na! Mondjad már! – kérleltem szinte hisztérikusan.
- Biztos tudni szeretnéd?
- Igen, ezer százalék…
- Akkor kedves Kovács Kitti, enged meg, hogy gratuláljak. Sikerült! El nyerted az ösztöndíjat. Jövő héten költözöl Németországba….
Nagyon jo sztorinak igerkezik.Kivancsi lennek a folytatasra.Siess vele!!!
VálaszTörlésKöszönöm! ígrem sietek, csak a félév miatt most leálltam vele de ha minden jól megy akkor már a hét elején fel is kerül a következő rész:)
VálaszTörlés